Tudod-e, miért olyan varázslatos az este a tóparton? Ebből a meséből kiderül, mit gondolt erről Wass Albert.

MÁSODIK MESE,
amelyben szó lesz a tó madarairól, akik királyt akartak választani, és szó lesz különösképpen a bölömbikáról, aki legokosabb a madarak között.

A madarak a tó partján álldogáltak, vagy a vízen úszkáltak, vagy a tó felett repültek – mindegyik a maga kedve szerint – és már nem volt közöttük egy sem, aki ne tudta volna a munkáját, amit a manók a Jóisten megbízásából nekik megtanítottak.
Erősen meleg nyári nap volt éppen s a madarak unatkozni kezdtek.
– Mit játszódjunk? – kérdezte a hóda, aki valamennyi madár között a legbeszédesebb természetű.
– Én nem tudom – felelte a vadruca és ez igaz is volt, mert a vadrucák valóban sohasem tudnak semmit.
– Játsszunk víz alatt úszást – javasolta a búvár.
– Inkább egy lábon állást játszódjunk – szólott a gém, mert ő nem tudott víz alatt úszni, mint a búvár.
– Legjobb lesz mégis, ha éneklést játszunk – ajánlotta a nádirigó, mivel ő sem víz alatt úszni, sem egy lábon állni nem tudott.

Láthatod ebből, hogy a madarak is olyanok voltak, mint az emberek: nem tudtak megegyezni semmiképpen.
A nap már lenyugvóban volt, amikor megszólalt a kígyó, aki egész idő alatt ott hevert a parton és figyelte a madarakat.
– Ó, a világszép madarak – kezdte mézédes hangon a kígyó és magában jól mulatott a madarak ostobaságán, mert azok egyszerre büszkén kihúzták magukat, és igazán elhitték, hogy ők világszépek –, tudok én egy sokkal méltóbb játékot nektek. Válasszatok királyt.
A madarak először roppantul elcsodálkoztak, mert még sohasem gondoltak arra, hogy lehetne közöttük egy, aki parancsoljon a többieknek. De aztán elkezdtek kiabálni – jól van! Jól van! –, mert méltóak akartak lenni magukhoz, ahogy azt a kígyó mondta.
Összegyűltek a legnagyobb tocsogónál, szépen körbe álltak, valamennyi madár csak volt a tavon. A szélkiáltó pedig felrepült a levegőbe, mivel neki volt a legélesebb hangja valamennyi között és elkiáltotta magát:
– Ki legyen a király?…
És abban a pillanatban megszólalt a gém, és azt mondta:
– Én!
De megszólalt a búvár is és ő is azt mondta:
– Én!…
És minden madár megszólalt abban a percben, ami csak ott volt és mind azt mondta, hogy „Én”, még a vadruca is, pedig ez már igazán nagy dolog egy vadrucától, ugyebár?
És olyan éktelen lárma keletkezett abban a percben, amilyen még nem volt addig a tavakon soha. Elkiáltotta magát valamennyi gém és elkiáltotta magát valamennyi búvár, és verekedni kezdtek. És verekedni kezdtek a hódák a vadrucákkal, és bíbicek a pólingokkal, a sárszalonkák a nádi verebekkel. És olyan verekedés volt, amilyent még nem látott a világ.
Csak éppen a bölcs bölömbika nem verekedett.
Ő valamivel távolabb állt és rosszallólag csóválta a fejét és hosszú csőrét beledugta a vízbe és ennyit mondott.
– Mbu! – És ez azt jelentette, hogy ostoba és szomorú dolog az, amit a madarak csinálnak. És ebben neki tökéletesen igaza volt.
De nem verekedett a kígyó sem, aki a parton heverészett és nagyon jól mulatott magában, hogy mindezt a nagy felfordulást ő okozta a madarak között.
Ekkor ment le éppen a nap. Piros volt az arca, mert szégyellte magát, hogy olyan neveletlenek a vízimadarak. A tóra, mint egy nagy barna bársony, hullott alá az este. Az égen megjelent Álomhozó, a csillag.
És ekkor egyszerre csak valaki nevetni kezdett. Olyan édes-szép nevetés volt, mintha pici ezüstcsengettyűk csilingeltek volna.
A madarak mind abbahagyták a verekedést. Hallgatóztak és néztek. És ekkor meglátták Szillét, a tündért, aki egy vízirózsa nyitott kelyhében ült, lábaival paskolta a vizet és nevetett.
– Mit nevetsz? – kérdezte a nádiveréb, mert ő a legszemtelenebb a madarak között.
– Azt nevettem, hogy milyen ostobák vagytok ti valamennyien – felelte a tündér és még jobban nevetett.
– Miért vagyunk mi ostobák? – kérdezte valamennyi madár, aki csak ott volt.
– Igen bizony, ostobák vagytok – ismételte Szille a vízirózsa kelyhéből –, csak kiabálni tudtok és verekedni, amikor ilyen szép este van, mint most és annyi sok szebb és okosabb dolgot lehetne csinálni, mint éppen azt, amit ti itt az előbb csináltatok.
Abban a percben jött föl éppen a hold s nagy, széles arcával rámosolygott a tóra és a madarakra.
– Okos vagy és szép vagy – szólalt meg ekkor az a gém, amelyik a legöregebb volt a gémek között –, de nem tudjuk, hogy mi a neved és nem tudjuk, hogy mit tennél te ezen az estén, ha nem azt, amit mi teszünk?…
Szille pedig felnézett a holdra, hosszasan nézte, aztán elgondolkozva felelt:
– Szille a nevem és lehet, hogy okos vagyok és lehet, hogy szép vagyok. De az is lehet, hogy nem vagyok okos, sem szép. De ha akarom, muzsikát hallgatok, és ha akarom, parancsolok a halaknak, és ha akarom, mézet eszem. És ha akarom, varázslatot is csinálhatok, és amikor ilyen szépen fénylik a hold, én a ti helyetekben inkább táncolnék, vagy énekelnék, de semmi esetre sem lármáznék olyan hiábavaló módon, mint ti.
Ennyit mondott és a madarak összenéztek és nem szóltak semmit, mert érezték, hogy Szillének igaza van. Csak egyedül a vadruca mondotta, hogy „háp”, mert ő buta volt és nem értette egészen jól, hogy miről volt szó. És a bölömbika is szólt: – „mbu” – mondotta bölcsen és komolyan, mert nagyon meg volt elégedve a dologgal. A kígyó pedig összetekerődzött a parton és csodálkozott.
Csodálkozhatott is, mert ekkor valami olyasmi történt, ami még soha addig. Szille felnézett a holdra és varázslatot csinált. Nem volt rendes és komoly varázslat, csak olyan fél-varázslat volt. Ugyanis Szille felemelte először a jobb kezét és a nád, aki emlékezett még jól az ígéretre, amit azelőtt való estén tett, elindította legcsendesebb szellőjét és olyan szépségesen szép muzsikába kezdett, amilyenhez foghatót nem hallott még addig senki sem ezen a földön.
Azután felemelte Szille a másik kezét és erre valamennyi szúnyog csak volt a tavak felett és valamennyi béka csak volt a tavakon, mind ráemlékezett az ígéretére és egy szempillantás alatt muzsikálni kezdett, olyan, de olyan csodaszépen, hogy a víz elsápadt és a hold lehunyta a szemét.
És ez eddig mind nem volt varázslat, mert ez mind egészen rendes
megállapodás volt Szille és a nád, a szúnyog, a béka és a tücsök között. De ekkor Szille intett a madaraknak – és itt kezdődött az a különös kicsi varázslat, amiről mondottam már, hogy csak olyan fél-varázslat volt –, mert erre az intésre, valamennyi madár, aki csak ott volt, egyszeribe táncolni kezdett a tocsogóban úgy, mint ahogy ezt soha egyikük sem tanulta eddig. Táncoltak a hosszú gémek és a komoly búvárok, táncoltak az ügyetlen vadkacsák és a hetyke bíbicek, mindenki táncolt, csak éppen a bölömbika nem, aki távolabb állott és újra csak azt mondta, hogy „Mbu”, mert neki is nagyon tetszett ez a játék. És a kígyó sem táncolt, hanem bosszúsan elbújt egy zsombék mögé, mert neki meg egyáltalában nem tetszett ez a játék. És Szille sem táncolt, csak mosolygott és ujjaival titokzatos jeleket rajzolt a levegőbe. És táncoltak a madarak mind és a nád, meg a békák, meg a tücskök, meg a szúnyogok muzsikáltak, végig, amíg csak a hold fönt volt az égen, sőt még
táncoltak és muzsikáltak volna azután is, de Szille intett nekik és abba kellett hagyniuk a dolgot.
És Szille odafordult a madarak felé és megkérdezte tőlük:
– Szeretitek ezt a játékot, madarak?…
– Szeretjük! – felelte egyszerre minden madár.
És Szille újra megkérdezte:
– Nádak és szúnyogok és békák és tücskök! Szeretitek-e ezt a játékot?…
– Szeretjük! Szeretjük! – felelték a nádak és a szúnyogok és a békák és a tücskök.
– Hát ezt ezentúl így fogjuk csinálni, valahányszor feljön a hold és senkinek sem lesz ideje unatkozni akkor.
– Mbu! Ez nagyon bölcs dolog! – mondotta a bölömbika a tocsogó sarkán, aminthogy valóban bölcs dolog is volt.
De akkor megszólalt a kígyó a zsombék mögött.
– Hohó, csakhogy nekem egyáltalán nem tetszik ez a játék – mondotta –, és ki engedte meg neked, hogy olyan játékot tanítsál a madaraknak, ami zavarja a mások éjszakai nyugodalmát?…
És ekkor megmozdult a bölömbika, aki eddig mozdulatlanul állt a tocsogó sarkában, előbbre lépett és így szólt a kígyóhoz:
– És ki engedte meg neked, kígyó, hogy királyválasztásra tanítsd a
madarakat?…
Csak ennyit kérdezett a bölcs bölömbika és a kígyó nem felelt rá semmit, csak sziszegett, ahogy azt a kígyók szokták és visszacsúszott a zsombék mögé. Szille pedig felállott a tavirózsában, ahol eddig ült és ezt mondotta:
– Jó kedvem van, és azt csinálok, amit akarok. Ha akarom, jóllakok azzal a mézzel, ami a virágokban van, s ha akarom, táncolni tanítom a madarakat. Most pedig csónakázni akarok.
Azzal tapsolt, a Kosztrus előbújt a vízből és hozta a kicsike kagylót. Szille pedig beleült a kagylóba és elindultak a tavon végig. És valamennyi hal csak volt a tóban, kísérte őket.
És attól kezdve mind a mai napig, valahányszor a tavak fölött lemegyen a nap és feltűnik Álomhozó, a csillag, a madarak összegyűlnek a legnagyobb tocsogónál.
Mikor mind együtt vannak, a bölömbika bedugja csőrét a vízbe és hangos, mély szóval így szól:
– Mbu…
És erre feljön a víz színére egy titokzatos tavirózsa, és a tavirózsában Szille ül, a tündér. Szille pedig felemeli az egyik kezét, és erre egy egészen kicsi kis szellő elindul valahol a nádas mélyében és járni kezdi a nádszálakat, és a nádas gyönyörű szépen muzsikálni kezd. Aztán felemeli a másik kezét, és erre egyszeribe megszólalnak az összes szúnyogok és az összes békák és az összes tücskök. Aztán int Szille és a madarak táncolni kezdenek. Gyönyörű szépen táncolnak arra a gyönyörű szép muzsikára, és a bölömbika a tocsogó sarkában áll, és nézi őket, és Szille is nézi őket, és a hold is nézi őket. A kígyó pedig bosszankodik a zsombék mögött.
És így lesz ezeken a mi kis tavainkon, örökkön-örökké. Ha majd megnősz és nagy ember leszel, és naplemente után a tó partján megállasz: magad látni fogod majd a madarakat, amint összegyűlnek a legnagyobb tocsogónál. Látni fogod a mozdulatlan, komoly gémeket, a búvárokat és a jóravaló buta vadrucákat, ahogy a tocsogónál várnak valamire. Aztán hallani fogod a bölömbikát, amint azt mondja:
„Mbu”. Látni nem fogod őt, mert a nádas széliben áll éppen, és így nem láthatod.
De a hangját egészen biztosan hallani fogod, és arról megtudhatod, hogy most jön föl a víz mélyéről a titokzatos tavirózsa, amelyikben Szille lakik, a tündér. Látni már nem fogod azt a tavirózsát, mert akkorra már sok-sok vékony ködfüggöny ereszkedik le a tóra és a gomolygó szürkeségbe takar mindent a szemeid elől. De ha nagyon-nagyon csendesen állasz, hallani fogod, amikor Szille fölemeli a jobb kezét, és erre mélyen bent a nádas szív e táján megindul az az egészen kicsi kis szellő, és a nádas elkezdi a muzsikálást. És hallani fogod a szúnyogokat és a békákat és a tücsköket, amint egyszerre belekezdenek örökös esti
hangversenyükbe, és erről tudni fogod, hogy Szille felemelte a bal kezét is.
Ami azután jön, vagyis a madarak táncát és Szillét, ahogy mosolyogva ült a tavirózsa kelyhében, és a bölömbikát, amint áll és néz és tetszik neki a dolog, és a Kosztrust, ahogy majd későbben előbújik a kagyló-csónakkal, és csónakázni viszi
Szillét a tavon: ezeket már csak akkor láthatod, ha nagyon éles lesz a szemed akkor, és nagyon tiszta.
Olyan tiszta, mint most, ahogyan itten ülsz és hallgatod a mesét.

Gyere a Tisza-tóra!

Szille itt vár rád!

Fotó: omerka